Fenntartható fejlődés, vagy fenntartható visszavonulás?

Nagy felelőtlenség, ha nem beszélünk arról, milyen irányba halad a globális felmelegedés. Interjú: Szalóczy Zsolt fizikussal, a Cassandra Program vezetőjével.

Az éghajlatváltozás jelei a hétköznapi ember számára is megmutatkoznak az egyre gyakoribbá váló szélsőséges időjárási jelenségekben. Kevesen gondolnak azonban bele, hogy ezek az anomáliák milyen hatással vannak, illetve lesznek a közeljövő társadalmi-gazdasági folyamataira. Ma már a felelős, környezettudatos magatartás, az energiatudatos életmód sem elégséges, a bolygó gyorsuló általános felmelegedési folyamatainak megállításához. Fel kell készülnünk a természeti környezet gyorsuló és egyre szélsőségesebb változásaira, ami egy új szakterület, az éghajlat-adaptáció előtt nyit kaput. A témához értő szakemberek képzését tervezi az országban és Közép-Európában elsőként a Miskolci Egyetem a Cassee Klímaadaptációs Tanácsadó Zrt.-vel együttműködésben, amely a Cassandra Program keretében az éghajlatváltozáshoz történő alkalmazkodás lehetőségeit kutatja. A társaság vezetőjével, Szalóczy Zsolttal a kibontakozó problémák súlyosságáról és következményeiről beszélgettünk.

A görög mitológiából ismerős Cassandráról azt lehet tudni, hogy mindent pontosan, előre megjósolt, mégsem hitt a szavaiban senki. Szerencsés volt a klímaadaptációs programjukat éppen az ő nevével azonosítani?

A választásunk tudatos volt. A globális felmelegedés egy olyan, exponenciálisan gyorsuló folyamat, aminek következményeit egyre inkább érezzük, mégis sokan vannak, akik kétkedve viszonyulnak a valósághoz. A Cassandra Programmal arra szeretnénk felhívni a figyelmet, hogy a lehetőségekhez mérten tisztán lássuk a jövőt, és készüljünk fel arra, hogy az életkörülményeink rövidesen meg fognak változni.

Miben különbözik ez a program más környezetvédelmi, ökotudatosságot hirdető programtól?

Alapvetően más, az alkalmazkodás lehetőségei felől közelítünk a környezeti problémákhoz. Ha az éghajlatváltozásról van szó, annak két lényeges oldaláról külön is kell beszélnünk. A legismertebb talán az úgynevezett mitigáció – a környezetkárosítás csökkentése – témaköre, ami azokat a törekvéseket jelenti, amelyek az üvegházgázok, így legfőképpen a szén-dioxid kibocsátásnak és a levegő szén-dioxid szintjének csökkentésére irányulnak. James Hansen klímakutató, a NASA egyik intézetének vezetőjeként, már az 1980-as években megkongatta a vészharangot, és felhívta a figyelmet az emberi eredetű szén-dioxid kibocsátás súlyos negatív hatásaira. Az akkor készített modellezései szerint 2015 körül következik majd be az az éghajlati fordulópont, amely után a globális felmelegedés már megállíthatatlanná válhat. Közel harminc éve mondta, hogy a katasztrófát elkerülni csak az üvegházhatású gázok kibocsátásának radikális csökkentésével lehet. Munkásságát akkor látszólag nagyon komolyan vették, mert részben az ő hatására alakult meg az Éghajlatváltozási Kormányközi Testület (IPCC, angolul: Intergovernmental Panel on Climate Change), amely rendszeresen közöl átfogó klímajelentéseket, és az éghajlatváltozás lehetséges forgatókönyveivel kapcsolatos várakozásokat. Az ENSZ Éghajlatváltozási Keretegyezménye által évente megtartott konferenciák (UNFCCC COP) során a világ országainak vezetői ezeket a forgatókönyveket is figyelembe véve hozzák meg döntéseiket ennek a súlyos problémának a kezelésére. Ezek a döntések azonban lényegében a mai napig sem oldottak meg semmit. Sőt, az utóbbi 30 évben megduplázódott az emberiség éves szén-dioxid-kibocsátása. A folyamat tanulsága: a légkör felmelegedéséért felelős üvegházhatású gázok kibocsátása elleni fellépés csak akkor működik, ha azt minden állam támogatja és tesz is ellene.

Az éghajlatváltozáshoz való viszonyulás másik megközelítése az alkalmazkodás, vagyis az adaptáció. Egyre fogy az esélye annak, hogy a környezet károsodásának tendenciái belátható időn belül megállíthatóak, illetve visszafordíthatóak legyenek. Jelenleg úgy tűnik, az éghajlatváltozás világszintű megállítására nem sok esélyünk van, ezért mihamarabb meg kell kezdenünk az alkalmazkodás folyamatát! Az események felkészülten, vagy váratlanul is érhetnek minket. A lehetőségek teljes körét figyelembe vevő, az érdemi alkalmazkodást lehetővé tévő felkészülés elengedhetetlen. Ha úgy tetszik, személyes problémákat kell megoldanunk, hiszen a változások mindenkit másként érintenek, és mindenki saját magáért (is) felelős.

Említette, hogy a klímaproblémákra elsőként az Egyesült Államokban hívták fel a figyelmet. Furcsa ellentmondásnak tűnik ezért, hogy Donald Trump elnöksége alatt az USA kilépett a nemzetközi klímaegyezményből. Erre is tekintettel: felvethető-e az egyes államok felelőssége a globális problémák megoldásában?

Ez egy 22-es csapdája típusú probléma (Joseph Heller azonos című regénye egy olyan helyzet leírására született, amelyből nem lehet győztesen kikerülni – a szerk.). A világgazdaság fejlődéstörténetre épül, GDP-ben mérünk minden előrelépést, ám ez a fejlődés nem képzelhető el a növekedéssel arányosan emelkedő energiafelhasználás nélkül. A világ energiaellátása jelenleg pedig még mindig több, mint 80 százalékban fosszilis energiahordozókból valósul meg, így a szén-dioxid kibocsátás problémáját azonnal nem is tudnánk megoldani. A realitásokat figyelembe véve erre sajnos nincs is esély a szükséges időtávon belül. Hiába fejlődik eszméletlen sebességgel a megújuló energiafelhasználás, globálisan olyan nagy az energiaigény, hogy még így is évről évre több fosszilis energiaforrást kell hozzáadni a meglévőhöz, mint amennyi megújulóval növeljük az energiatermelést. 

A megújulóenergia-ipar, ami az elmúlt évtizedben az egyik legjobb üzleti vállalkozásnak tűnik, nem segít a fosszilis energia széndioxid-kibocsátásának csökkentésében?

Messze nem annyira, mint gondolnánk, illetve mint amennyire szükséges lenne. A nemzetközi klímatestület szerint úgy lehetne 1,5-2 Celsius-fok alatt tartani a globális átlaghőmérséklet emelkedés szintjét, ha radikálisan csökkentjük az emberi eredetű üvegházgázkibocsátást. Az általuk leírt forgatókönyv azonban csak akkor lenne megvalósítható, ha nemcsak, hogy lemondanánk a fejlődésről, hanem közgazdasági megközelítésben visszafejlődnénk… ez lenne a fenntartható visszavonulás. Tehát, ha feleannyi energiát használnánk fel globálisan, azzal drasztikus kibocsátás csökkentést lehetne elérni, viszont feleannyi energiafelhasználás nem lenne elegendő sem a GDP növelésére, sem pedig meglévő javaink értékének megőrzésére. A visszalépés az egyes államok részéről elképzelhetetlen forgatókönyv, ezt a politika sehol nem fogja felvállalni. Alapvető koncepciókat kellene megváltoztatni, és a növekedés orientált világból másfelé kell elindulni, ráadásul egy olyan helyzetben, ahol a kevésbé fejlett országok a felzárkózást csak a fosszilis energiafelhasználásra alapozott növekedés árán tudják megvalósítani. Márpedig a bolygó lakosságának nagyobbik fele ezekben az országokban él, és – érthetően – arra törekszik, hogy beérje, vagy megközelítse a fejlett világ életszínvonalát. Ettől függetlenül a szemléletváltás várhatóan meg fog történni. Ha nem magunktól és önkéntesen tesszük ezt meg, a természet fog rákényszeríteni minket. Bizonyos értelemben ez történik most a koronavírus-járvány idején is, amikor a világnak globális GDP-csökkenéssel kell szembenéznie. Régóta nem történt ilyen, hiszen eddig évről évre folyamatosan 2 százalék feletti növekedéshez voltunk hozzászokva, ami természetesen azt is jelentette, hogy folyamatosan növelni kellett az emberiség energia felhasználását is.

Az egyéneket, a háztartásokat régóta arra ösztönzik, hogy kevesebb áramot, gázt, vizet fogyasszanak, vásároljanak energiatakarékos termékeket. Segít ez a probléma megoldásában?

Jelentős előrelépés ettől ma már nem várható. Ez egy tipikus mitigációs megközelítés, és természetesen támogatni kell minden ebbe az irányba mutató kezdeményezést, programot, szabályozási változtatást, amely a természeti környezet károsítását csökkenti. Arról az ellentmondásról azonban nem szabad megfeledkeznünk, hogy már a technológiai fejlődés hajnalán, a 19. században William Stanley Jevons angol közgazdász arról az ellentmondásról értekezett, hogy minél inkább javul a gőzgépek hatásfoka, annál több energiára van szükség. Vagyis: a gépek hatékonyabb energiafelhasználása nemhogy csökkenti, mint inkább növeli az energiaigényt, mivel az egyik oldalon elért megtakarítás a másik oldalon elkölthető, ami mögött viszont ugyanúgy energiaigény van. Ráadásul a fajlagosan kedvezőbb költségek is növelik a felhasználhatóságot. Az energiahatékonyság ezért csak azt kínálja fel, hogy még többet tudjunk fogyasztani. Nem ettől csökkenhet az üvegházhatású gázok kibocsátása, hanem csakis az igényeink csökkentésétől.

Ez eléggé kiábrándítóan hangzik…

Igen, tényleg az, ám ez a valóság. A kormányok felelőssége a szabályozásban lehet, a piacgazdaság ezt magától nem fogja megoldani. Csakhogy a szabályozás eléggé népszerűtlen kormányzati intézkedéseket jelentene. A fosszilis energiahordozók felhasználását azonban nem lehet azonnal leállítani, mert az összeomláshoz, gazdasági-társadalmi krízishez vezetne. Forgatókönyveket természetesen lehet készíteni a korlátozására, de kérdéses, hogy a valóságban ezt milyen ütemben lehet megvalósítani. Áldozathozatal nélkül ez nem fog menni, és illúzió azt gondolni, hogy bárki egy már elért életszínvonalról önként le akarna mondani.

Az éghajlatváltozásnak milyen társadalmi változások lesznek a következményei?

A napjainkban tapasztalható globális migráció nagy részben már ennek a következménye. Például, ha az élelmiszer-, vagy vízhiány miatt megszűnnek az életfeltételek az emberek számára ott, ahol élnek. Az elvándorlás egy ideig országhatáron belül maradhat, a helyzet romlásával azonban tömegek indulhatnak el az élhetőbb régiók irányába. A globális hőmérséklet-emelkedés korlátozásának lehetőségeiről szóló, 2018 októberében megjelent emlékezetes IPCC tanulmány (IPCC SR15) például leírja, hogy ha elérjük az átlag 2 Celsius-fok-os globális átlaghőmérséklet emelkedést, akkor akár 4-6 milliárd embert is érinthet az időszakos, rendkívüli hőterhelés. A szükségletek piramisát nézve a lényeg továbbra is az, hogy van-e helyben élelmiszer, ivóvíz és biztonságos-e a lakhatás. Látványosan nőttek 2020-ban is a szélsőséges időjárási jelenségek, de ameddig ez valakit nem érint személyesen, addig számára csupán egy hír marad a sok közül.

Eszerint ma már nem elégséges sem a szelektív hulladékgyűjtés, sem a gépjárművek egyre szigorodó környezetvédelmi előírásai, az épületek hőszigetelése és egyéb társadalmi eszközök, hogy ezt a dominóhatást megállítsuk?

Nagyságrendekkel kisebb ezeknek a hatása, mint szükséges lenne. Az éghajlati változások természetes mozgatóerői napjainkban már egy újabb lehűlés irányába vezetnék a Földet. Az emberi eredetű üvegházgáz kibocsátás miatt azonban a légkörben jelentősen megemelkedett szén-dioxid és egyéb üvegházgáz koncentráció, kiragadta a Földet az utóbbi néhány tízezer év ciklikus változásaiból. Beindítottunk egy folyamatot, amit ugyan talán még lassíthatunk, de a megállítására már nincs lehetőségünk, mert nem lesz elég energiánk. Mert minél több energiát fordítunk arra, hogy kordában tartsuk a természeti változásokat, annál kevesebb jut majd arra, hogy azt fejlődésre vagy az alapvető szükségleteinkre fordítsuk. A jövőbe senki sem lát, és hihetünk még a természeti csodákban, de a legnagyobb valószínűsége már a negatív forgatókönyveknek van. Az IPCC is azt jósolja, hogy ha ilyen tempóban emelkedik a hőmérséklet, a 21. század végére elérjük a 4-5 fokos emelkedést, ami lényegében egyet jelent az emberiség kihalásával. Az utóbbi hét év volt a legmelegebb időszak azóta, hogy az adatokat mérésekkel rögzítik. Ezen belül a rekordév idáig a 2016-os volt, amikor az El Niño jelenség miatt az atmoszférát még az óceánokból kiáramló plusz energia is melegítette. Ehhez képest a 2020-as évet, amely egy újabb hőmérsékleti rekordév, már a La Niña jelenség jellemezte, amely során a tenger inkább elnyel hőt a légkörből. Így határozottan kijelenthetjük, hogy a felborult természeti folyamatok már lényegesen melegebbet produkáltak, mint korábban, ilyen értelemben is rekord volt a tavalyi év.

A növényzet telepítési programok hozzájárulhatnak még a klímavédelemhez?

Az, hogy a levegőben lévő szén-dioxidot a növények milyen ütemben veszik fel egy nagyon fontos feltétel. Kutatások igazolták, hogy van egy olyan hőmérsékleti határ, amelyet átlépve azonban a növények már nem szén-dioxid felvevők, hanem kibocsátók. Ahogy a melegedés folyamata erősödik, a növények is csökkenő mértékben tudják hasznosítani a szén-dioxidot, így egyre több marad a levegőben abból, amit az ember vagy más természeti folyamatok a levegőbe juttatnak.

Valóban súlyos problémát jelent a sarkvidéken felszabadúló metán?

A sarkvidék egésze az elmúlt évtizedekben az átlaghőmérséklet 4 Celsius-fokos emelkedésén ment keresztül, a Jeges-tengeren ezzel pedig nyáron, a tengeri jéggel borított terület drámai csökkenésén. Sok tudós attól fél, hogy a tengeri jég eltűnése drasztikusan felgyorsíthatja a melegedés folyamatát, mert a nyílt óceán több hőt szív fel a Napból, mint a jég borította tenger visszatükröző felülete. A földalatti metánkészletek azért fontosak, mert a tudósok úgy gondolják, hogy hirtelen kiszabadulásuk a felelős a múltban a globális hőmérsékletek gyors emelkedéséért, az éghajlat drámai változásaiért, sőt, a fajok tömeges kipusztulásáért is. Egy Oroszország északi partját teljesen végig hajózó kutatóhajó fedélzetén a tudósok a metán óriási koncentrációit fedezték fel – néha a háttérszintnek akár százszorosát is! Számítások szerint az Északi-sarkvidék alatt tárolt metán mennyisége nagyobb, mint a Föld szénkészleteiben tárolt teljes szénmennyiség. A metán a szén-dioxid-nál több, mint nyolcvanszor erősebb üvegházgáz, és sok kutató attól fél, hogy kiszabadulása egy gigantikus pozitív visszacsatolásban felgyorsíthatja a globális felmelegedést, ahol a több légköri metán magasabb hőmérsékletet okoz, ami további permafroszt olvadáshoz vezet, és az még több metán kiszabadulásához.

Visszafordíthatatlan folyamatokat élünk át?

Ezt senki nem meri kategorikusan kijelenteni, hiszen a remény hal meg utoljára, de képesnek kell lennünk olvasni a sorok között. Érdemes megszívlelni e tekintetben António Guteres ENSZ főtitkár szavait, aki tavaly decemberben a New York-i Columbia Egyetemen így fogalmazott: „A gyors éghajlatváltozáshoz való alkalmazkodás tekintetében versenyt futunk az idővel. Át kell állnunk az adaptáció nagyszabású, megelőző jellegű és rendszerszintű támogatására.” Ez a számomra arról szól, hogy nagyon gyorsan kell cselekedni, mert kevés az esély, hogy vissza tudjuk visszafordítani az eseményeket. Idén januárban pedig az ENSZ környezetvédelmi programjának vezetője mondta azt, hogy „a világ nincs felkészülve a klímaváltozásra, és a felhasználni kívánt források felét nem annak megállítására, hanem az ahhoz történő alkalmazkodásra kellene fordítani.” Ők olyan vezetők, akik valóban ismerik az éghajlatváltozás folyamatait, és ők állítják, hogy mihamarabb foglalkozzunk kell a túlélés kérdéskörével.

Még mielőtt a világvége szóba kerül, a kérdés továbbra is az, hogyan készülhet fel a társadalom, egy gazdasági szervezet ezekre a változásokra? Mit kellene megtanulnunk?

Nem kell feltétlenül a világvégéről beszélni, de egy nagyon határozott felismerésről és önkorlátozásról igen. A fenntartható fejlődés helyett a fenntartható visszavonulásról. Hogyan menedzseljük a világunkat, ahol nem egyre több lesz az elosztható javak mennyisége, hanem egyre kevesebb. Az éghajlatváltozás egy trendszerű folyamat, amit jellemeznek a hőmérsékleti viszonyok, a csapadékeloszlás, az időjárási szélsőségek változásai, amik mind-mind modellezhetők, így részben fel lehet rájuk készülni. A Cassandra Program legfőbb üzenete az, hogy senki ne várjon arra, hogy valaki majd megmondja neki, mit csináljon. Ha az éghajlati változásokhoz történnő alkalmazkodásról beszélünk, jelen pillanatban leginkább a területalapú klímakövetkezmények kerülnek a középpontba. Az, hogy mihez kell alkalmazkodnunk például itt, a Kárpát-medencében. De ha az éghajlatváltozással kapcsolatos egyéni érintettséget nézzük, akkor már a rendszerszintű következmények kerülhetnek előtérbe. A mostani világjárványban sem láttuk meg a lehetséges következményeket az első, Vuhanból érkező hírekben, viszont amikor nem érkeztek meg időben Kínából az alapanyagok, azonnal jelentkeztek a gazdasági hatások. A globalizáció miatt annyira bonyolulttá váltak a gazdasági rendszerek, hogy ha bármelyik kapcsolat megsérül, annak drámai következményei lehetnek. A Cassandra Program arra is rávilágít például, hogy az éghajlatváltozás hogyan érinti egy vállalkozás kapcsolatrendszerét, azt a gazdasági ökoszisztémát, amiben működik. Megváltozhatnak a fogyasztói igények, a piaci viszonyok és a szállítói láncok. A helyzetelemzéshez pedig világszintű kitekintéssel kell rendelkezni, legalábbis abban a láncban, aminek része az adott vállalat. Ez komoly szemléletváltást igényel a gazdaság szereplőitől.

Az alkalmazkodás levezényléséhez, ha jól értem, univerzális emberek kellenek, akik a közgazdaságtól kezdve, a társadalomszociológián, az egészségügyön át a meteorológiáig, számos szakterülethez értenek…

Ha a nagyobb összefüggéseket egy cégvezető átlátja, akkor számára fontos lesz egy olyan csapat összeállítása, amelynek tagjai értenek a különböző szakterületekhez. Kikből állhat ez a szervezet? Például olyanokból, akik részt vesznek majd azon az egyetemi kurzuson, amit a Miskolci Egyetemmel közösen, az országban elsőként tervezünk elindítani. Az eredményes szervezeti alkalmazkodáshoz nem elegendő egyfajta tudás, hanem különböző területekre specializálódott szakemberek szükségesek.

Létezik ilyen jellegű képzés a világon?

A Columbia Egyetem tavaly decemberben alapított egy önálló intézetet, amelyben klímaadaptációs szakemberek képzése áll a fókuszban. Lemaradásban nem vagyunk, de idő szűkében igen.

A társadalom nehezen mozduló rendszer, megvannak a maga tradíciói, amihez ragaszkodik, és amin nehezen változtat…

Ezért van, hogy mi most elsősorban a gazdasági szervezetekre, vállalkozásokra fókuszálunk. Azok valójában olyan erőközpontok, ahol számos érdek koncentrálódik. Rá kell irányítani a figyelmet a tényre, hogy az éghajlatváltozás elkerülhetetlen, és azt is meg kell értetni, hogy ne mástól várjuk a segítséget problémák megoldásában. Aki az alkalmazkodást időben és eredményesebben tudja megvalósítani, mindenképpen versenyelőnyben lesz a többiekhez képest. 

Az alkalmazkodási kényszer megváltoztatja a következő generációk életét?

A most élő ötvenévesek generációja volt az utolsó, amely az élete nagy részét a folyamatos fejlődésben élhette le. Az alkalmazkodás szükségszerű következményeit azonban az újabb generációknak kell viselniük, és az életük részben a lemondásokról fog szólni. Visszalépni bárhonnan, igen nehéz, de a jelenleg megszokott életvitel valószínűleg nem tartható fenn. Ha megállítani nem is tudjuk a folyamatokat, legalább felkészülhetünk az elkerülhetetlen változásokra. Reaktív fellépés helyett, a proaktív szemléletre történő átállás a feladat. Az alkalmazkodásra való felkészülésnek haladéktalanul meg kell kezdődnie szervezeti és egyéni szinten egyaránt. És ez akkor is így van, ha ennek elengedhetetlen szükségességét ma még rendkívül kevesen ismerik fel.

Mindenkinek meg kell értenie, hogy ez a küzdelem nem pusztán az állatokért, vagy a növényekért folyik. Még csak nem is arról szól, hogy mi lesz az unokáink unokáival. Ezt saját magunk miatt kell megtennünk, a mi életünk a tét!